Fogunk még örülni egymásnak az életben?

Sára és Iván története a jóhoz való hozzászokásról szól. (Ezt nevezi pszichológia szaknyelve hedonikus adaptációnak.) A jelenség sajnos általános, rengeteg párkapcsolat, házasság ellaposodásához – sok esetben szakításhoz vagy akár váláshoz – vezet.

Sára, a 42 éves rádióriporter meséli:

„9 évvel ezelőtt találkoztam Ivánnal egy házibulin. Nem voltam éppen jó passzban, hónapok óta nem volt egy használható kapcsolatom. Meglehetősen egyedül éreztem magam. Hagytam magam rádumálni, hogy menjek el erre a házibulira. Helyes, kedves emberek voltak ott, de nem nagyon volt kedvem részt venni a beszélgetésekben, egyiküket sem ismertem. Csellengeni kezdtem a házban. Be-bekukkantottam a polcokon látható regényekbe. Ekkor lépett be Iván a szobába. Magas volt, izmos és nagyon kisfiúsan mosolygott, borzas volt a haja. Rám mosolygott és egyszer csak úgy éreztem, minthogyha az egész világ mosolyogna.

Akkor kezdődött életem legnagyobb kalandja, legvibrálóbb időszaka. Mondanom sem kell fülig beleszerettem. Napról napra, hétről hétre tartogatott valami újdonságot. Mindig volt valami móka, izgalom, meglepetés, az idő csak úgy röpült. Alig tudtam a munkámra figyelni. Úgy illettünk egymáshoz, minthogyha százezer éve ismernék egymást, és mégis minden pillanatban tudtunk valami újat, érdekeset, valami izgalmasat nyújtani a másiknak. Gyertyafénynél vacsoráztunk, együtt főzőcskéztünk, csókolózás közben persze odaégettük a húst. Ebédidőben kilógtunk a munkahelyünkről, és még az is előfordult, hogy valamelyikünk lakásán kötöttünk ki szerelmeskedni. Vagy lementünk a Duna-partra csókolózni. Megosztottuk egymással a legtitkosabb gondolatainkat, megbeszéltük kamaszkori lázadásainkat és csalódásainkat.

Idővel fantáziálni kezdtünk arról, hogy milyen is lesz az esküvőnk, hány gyerekünk lesz és milyen nevet akarunk nekik adni. Ja és táncoltunk, egyszerűen imádtunk táncolni. Egyre szebbnek, egyre nőiesebbnek, egyre vidámabbnak és magabiztosabbnak éreztem magam. Megismerkedtünk egymás barátaival. Ő elfogadta a barátnőimet, én megszerettem az ő barátait. Aztán együtt utaztunk. Volt, hogy csak úgy beültünk a kocsiba és megálltunk valamelyik városban. Sose hittem volna, hogy Kecskemét, vagy Debrecen ilyen szép. Minden megszépült amikor vele voltam. Voltunk múzeumban is, meg-megálltunk egy kép előtt, és mindig rácsodálkoztunk, milyen hasonló az ízlésünk.

Csak az a baj az első dolgokkal, hogy nagyon nehéz megismételni őket. A második csók, a későbbi közös nyaralások már nem voltak olyan különlegesek és örömtelik. Már egyre ritkábban történtek csodálatos dolgok, vagy ha történtek is, nem olyan erővel éltük át őket. Már nem mondta naponta többször, hogy szeret, kevesebbet beszélgettünk arról, hogy milyen lesz a közös életünk, és amikor külön voltunk, már nem gondoltunk egymásra naphosszat. Én elkezdtem még többre vágyni. Eleinte arra vágytam, hogy összeköltözzünk, aztán egyre többre, házasságra, gyerekekre.

Bemutattuk egymást a családnak, minden jól alakult. Összeházasodtunk, gyönyörű volt az esküvő. És az esküvő után úgy éreztük, hogy mostantól boldogan élünk, míg meg nem halunk. És ez nagyjából így is volt. A mézes heteink is nagyon kellemesen teltek, de nem volt nagy újdonság két év együttélés után. Mondanom sem kell, hűséges volt hozzám, szeretett, és szeret most is.

Ma is tulajdonképpen minden rendben van. Született két fiunk. Nincs semmi baj, azon kívül, hogy fáj, hogy nem tudjuk visszahozni azokat a régi szép időket. Eleinte a kis gyerekek mellett még azt hittem, hogy csak azért nem, mert semmire sincs időnk. Kezdetben bővelkedtünk a szabadidőben, tudtunk kávézni, moziba járni, kirándulni. Amíg a gyerekek kicsik voltak, addig még szexelni se igen szexeltünk, mert ahogy vízszintes helyzetbe kerültem, azonnal elaludtam. Később egy kicsit gyakoribbá vált a szex, de sose lett többet olyan, mint kezdetben.

Ma rengeteg a munka, a felelősség, a rutin feladat. Visszük a gyerekeket úszni, német órára, hegedű órára, tornászni. Van, hogy hetek telnek el köztünk beszélgetés nélkül, és néha úgy megyünk el egymás mellett a konyhában, mint az idegenek. Nem, ez azért túlzás. Nem úgy, mint az idegenek, de mint a testvérek. Néha nem figyelünk oda a másikra, nem vagyunk annyira nagyvonalúak. Kifogyott a lendület, az erő, az energia a kapcsolatból. Olyan, mintha észrevétlenül más emberekké váltunk volna, és néha úgy érzem, hogy ebbe belepusztulok. Látom, amikor megakad a szeme egy csinos nőn, de még csak féltékeny se vagyok, mert én is megnézem a jó pasikat. Ráadásul biztos vagyok benne, hogy Iván sose hagyna el.

Mondd, most akkor lehetünk még izgalmasak egymás számára? Fogunk még örülni egymásnak az életben?”

Mit tehetünk?

Ha ismerjük a jelenséget, felkészülünk a hedonikus adaptációra, akkor tudunk tenni ellene.

Ha problémátok van, keressetek minket bátran!

Ha segíteni akarsz mások párkapcsolatának jobbátételében, vagy úgy gondolod, hogy saját érdeketekben is érdemes birtokába jutni annak a tudásnak/képességnek, amellyel  kapcsolatodat karbantarthatod, akkor gyere el Párkapcsolati Tanácsadó képzésünkre. Részletek itt olvashatók.