Denkinger Anita: Lázadó középkorúak

Megjelent: Elixir Magazin 2009 május

„Ennyi volt?” – Egyszerű kérdés, mégis drámai. Különösen a középkor küszöbén, amikorra sokan eljutnak karrierjük csúcsára, és a gyerekeik is kezdenek önállóvá válni. Ilyenkor az ember üresnek érzi magát. Krízist él át, mert a jövő ijesztő – az élet fele még hátravan, de vajon lehet-e értelmet adni neki? Akinél a belső válasz ’nem’, megkeseredett öregkorra számíthat. De mondhatja azt is, hogy „Igen! Valami még vár rám.” Bármi lesz is az út, az átmeneti időszak nehéz és küzdelmes.

Fiatalon boldog jövőről álmodunk – életre szóló házasságról, gyerekekről, munkáról, amelyben sikeresek vagyunk, és egy meghitt időskorról, amikor végre hátradőlhetünk, és élvezhetjük mindazt, amit elértünk. Ehelyett gyakran az történik, hogy a középkorú férj egyszer csak fellázad, szemétbe dobja az elmúlt húsz-harminc évet, elválik, és új életet kezd egy fiatal nő oldalán. Persze az sem kizárt, hogy a feleség rúgja fel élete delén a házasságot. De vajon miért jellemzőbb ez akkor, amikor már túl vannak a nehezén? ’Kapuzárási pánik és klimax.’ – vágnánk rá könnyedén a választ. Pedig többről van szó. Hogy pontosan miről, Dr. Valló Ágnes pszichoszomatikus belgyógyászt, egészségfejlesztő mentálhigiénikust, kérdeztem.

• Miért olyan különleges fordulópont életünkben a középkor?
• Az élet középső szakasza minden ember számára a változás ideje. Egyrészt mindkét nem hormonális változásokon esik át azzal a különbséggel, hogy ez a folyamat a nőknél gyorsabban zajlik le, és szembetűnőbb jelei vannak. Másrészt életünk feléhez érve érzelmi és gondolati átalakulásokon is keresztül megyünk. Ekkorra általában már elérkeztünk szakmai karrierünk csúcsára, vagy legalábbis körvonalazódik, hogy melyik a számunkra legmagasabb elérhető fok a karrier-létrán. Emellett a fészekrakásnak is vége, elkészült az otthonunk, és többnyire hiteltörlesztésünk sincs már. Gyermekeink elérték azt a kort, amikor kezdenek a saját lábukra állni, tehát szembesülünk azzal, hogy előbb-utóbb kirepülnek a családi fészekből. Azon kívül, hogy egész életformánk megváltozik, szembe kell néznünk szüleink betegségével vagy elvesztésével is, sőt előfordulhatnak halálesetek már a saját korosztályunkban is, különösen a férfiak körében. Egyre inkább érezzük a társadalomban működő fiatalság-kultuszt, az öregség lebecsülését is. Ezért óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy ’Ennyi volt?’ Ez pedig felerősíti azt az érzést, hogy változtatni kellene az életünkön, hiszen az évek nagyon gyorsan múlnak, és már nem a végtelen messzeségben, hanem belátható távolságban van az az időpont, amikor az életnek vége lesz. Végérvényesen szembesülünk azzal, hogy vége az ifjúságnak, és ahelyett, hogy nyugodtan élveznénk a sokévi küszködésünk eredményét, céltalannak, kiüresedettnek érezzük magunkat. Mindez persze nem tudatos, ezért fogalmunk sincs, miért érezzük magunkat rosszul. Ezt az állapotot nevezi a pszichológia életközép- vagy midlife-krízisnek, ami azonos értékű válság, mint a kamaszkori.
• Milyen értelemben hasonlít az életközép-krízis a pubertáskori válsághoz?
• Egyrészt mindkét korszak egy életszakasz lezárásának időszaka, amit generációváltás követ – az egyik a felnőttkor kapuja, a másik az érett, majd időskoré. Kialakulásukban testi, lelki és szociális változások egyaránt részt vesznek. Ezen túl elmondható, hogy az életközép krízis egy magasabb szinten leképezi a kamaszkor legfontosabb kérdéseit: ’Ki vagyok én valójában?’, ’Miért vagyok itt?’, ’Mi értelme az életnek?’, ’Mi leszek, ha nagy leszek?’. Ez utóbbi talán meglepő a középkorban, de az életközép-krízis során felmerülő ’Ennyi volt?’ kérdésben az is benne van, hogy ’Hogyan tudom kiteljesíteni életem második felét?’ Tehát mindkét életszakaszban én-válságot élünk át, ami nehéz, de ha tudatosan kezeljük, nagy erőket szabadíthat fel a személyiség mélyén. Carl G. Jung szerint ugyanis gyermek- és ifjúkorunkban szerepeket veszünk fel, maszkokat öltünk. Ezek fontosak és hasznosak, nekik köszönhetjük szakmai sikereinket, általuk lettünk jó férjek, feleségek és áldozatkész szülők. Az élet derekán azonban a maszkok szorítani kezdenek, egyre kényelmetlenebbül érezzük bennük magunkat. Hiszen velünk született készségeinket, késztetéseinket, hajlamainkat háttérbe szorítottuk miattuk, és amikor 40-50 évesen már látjuk az eljátszott szerepek által elérhető eredményeket, az eddig elnyomott késztetések felszínre akarnak törni, és helyet kérnek az életünkben. Ahhoz, hogy azzá váljunk, akik valójában vagyunk, szembe kell fordulnunk sok eddigi értékkel – akár azokkal a státuszszimbólum értékekkel is, amelyeknek jelenlegi sikerünket köszönhetjük. Fel kell mérnünk, át kell formálnunk, vagy éppen meg kell erősítenünk eddigi életünk eredményeit és céljait. Ezek - akár a kamaszkorban -, nagyon fontosak személyiségünk egy mélyebb rétege, egyéniségünk megszületése szempontjából. Segítenek megtalálni valódi önmagunkat, lázadni az ’Ennyi volt…’ ellen, és ezzel kiteljesíteni hátralevő életünket.
• Minden középkorút érint a midlife-krízis?
• Negyven és hatvan év között valamikor mindenkinél eljön ez az időszak. Van, akinél fokozatosan, nagyobb megrázkódtatások nélkül megy végbe az átalakulás, míg másoknál - becslések szerint az emberek kétharmadánál - drámai változások közepette. Előbb és drasztikusabban jelentkezik a jobb módúaknál. Azoknál a közép és felsőosztálybelieknél, akik már a húszas éveik végén, harmincas éveik elején vezető pozícióba kerültek, és fiatalon vállaltak gyereket. Másoknál is jelentkezik, csak éppen elfedi valami más. Például ahol az alapvető feladat a mindennapi megélhetés biztosítása, ott nem kerül felszínre.
• Úgy tűnik, mintha több lenne a ’lázadó’ középkorú férfi, mint a nő. Őket erőteljesebben megviseli ez az időszak?
• A nők és a férfiak is kellemetlenül érzik magukat ilyenkor a bőrükben, csak mivel a nőknél a klimax is általában ekkor jelentkezik, ők arra fogják, és azt hiszik, hogy majd magától elmúlik. Ezért könnyebben elfogadják rossz érzéseiket, és nem keresnek olyan értelemben kiutat, mint a férfiak, akik érzik, hogy nincsenek jól, de fogalmuk sincs, hogy ennek mi az oka. Mivel ők kevésbé vannak arra szocializálva, hogy az okot magukban kutassák, elkezdik kívül keresni. Ha nem kedvelik a főnöküket, akkor azt hiszik, az a baj. De ha a munkahelyükön nincs probléma, akkor tovább kutatnak, így lesz egyszer csak bűnbak a feleség, akinek mindazok a tulajdonságai, amelyekkel évtizedekig együtt tudott élni, és talán mindvégig idegesítőek voltak, most hirtelen elviselhetetlenné válnak. Nehezíti a helyzetet, hogy a férfiak nem tudnak panaszkodni. Csak akkor mondják el a problémáikat, ha már döntés előtt állnak, akkor is legfeljebb csak a legjobb barátjuknak, nem pedig egy szakembernek. A nők ezzel szemben könnyebben meg tudják osztani a gondjaikat a barátnőikkel, de ha véletlenül nincs kivel, akkor nem zárkóznak el a külső segítség elől. Talán attól is függ, hogy kit mennyire visel meg ez az időszak, hogy mennyire volt küzdelmes az élete. Aki sok krízist élt át, az könnyebben tud krízist kezelni.
• Okozhat akár betegséget is az életközép-krízis?
• Igen, leggyakrabban szív-és érrendszeri, illetve daganatos megbetegedéseket. Ha az ’Ennyi volt?’ kérdésre valaki azt a választ adja, hogy ’Igen, ennyi.’, akkor az immunrendszere utat engedhet a daganatos sejtek elszaporodásának. Ha azonban túl erős az ’Ennyi volt?’ elleni lázadás, akkor gyakran erején felül teljesít akár a munkahelyén, vagy akár egy szerető ágyában, ami infarktushoz vezethet. A szexuális aktus közbeni szívhalálok 99 százaléka idegen ágyban történik az erős megfelelés okozta stressz miatt.
• Melyek a krízis első intő jelei?
• Leggyakoribb a feszültség, a megmagyarázhatatlan szorongás, az indokolatlan ingerlékenység és a kiüresedettség érzése. Az ember egyre érdektelenebbé válik, még korábbi kedvtelései sem elégítik ki. Ezzel szemben időről időre heves késztetést érez arra, hogy valami olyat tegyen, ami gyökeresen felforgatja az életét. Jellemző továbbá az alvászavar, a rossz álmok jelenléte, a fokozott éjszakai izzadás és az izomerő-csökkenés.
• A midlife-krízis játssza a főszerepet a középkorúak magas válási arányában, és nem az, hogy az ember ilyenkor a hormonok játékszere?
• Sok középkorú férfi azzal indokolja rossz lelki állapotát, hogy megromlott a szexuális élete, mert a klimax következtében csökkent a felesége libidója. A libidót a tesztoszteron hormon szabályozza, ami a nőben akár emelkedhet is a menopauza idején, míg a férfiben csökken, tehát a szexuális igények ilyenkor még inkább találkozhatnának. Tehát nem a klimax vagy a hagyományos, szexuális értelemben vett kapuzárási pánik az igazi oka a gyakoribb válásnak. Az elsődleges ok az, hogy nem vagyunk hajlandóak szembenézni azokkal a kérdésekkel, amelyeket az új életszakasz felvet, inkább indokokat, kifogásokat keresünk rossz érzéseinkre, és legfőképp a másikat okolva elmenekülünk előlük. Főleg a férfiak választják azt a menekülési stratégiát, hogy elválnak, és újra házasodnak egy fiatalabb nővel, mert ekkor visszaléphetnek egy korábbi életszakaszba, ahol elölről kezdik az otthonteremtést és a gyereknevelést. Jobb esetben ez a visszalépés a régi házasságon belül, és nem egy új partnerrel történik. Előfordul ugyanis, hogy a 40-es évei elején járó pár kamaszodó gyerekek szüleiként úgy dönt, hogy ismét kisgyerek szüleivé válik. A gyermekvállalással elodázhatják azokat a kérdéseket és problémákat, melyek megoldásának itt lenne az ideje.
• Mennyire sikeres általában a középkorban elvált férfiak új házassága?
• Gyakoribb a válás az új házasságban, mint az elsőben. Ennek oka valószínűleg az, hogy a férfi általában nem olyan értékek alapján választott párt, amire igazán szüksége lenne, hanem menekülésből. Persze sosem tudatosul benne, hogy valójában mi elől menekült.
• Ha a menekülés nem megoldás, akkor mi a megoldás?
• Az elodázás is lehet megoldás, mert mire a férfi az új házasságában eljut ugyanarra a szintre, ahol a régi házasságában tartott, amikor elmenekült a felvetődő kérdések elől, tehát megteremtette az új otthont és a gyerekei is kamaszodnak már, addigra valóban az öregkor küszöbén áll. Így aktualitásukat vesztik azok a kérdések, amelyekkel egykor nem nézett szembe. A nőknél is megoldás lehet az elodázás, például akkor, ha unokájuk születik, és kiteljesedhetnek a nagymama szerepben. De ez általában csak akkor sikerül, ha lányuk van, akinek nincs férje, és örül, ha a nagymama átveszi tőle a gyereknevelés terheit. Egyébként nem biztos, hogy hagyják annyira nagymamának lenni őket, amennyire szeretnének. A legjobb lenne persze szembe nézni az új életszakaszban felmerülő kérdésekkel, és megoldva azokat, haladni tovább.
• Mit lehet tenni ennek érdekében?
• Először is érdemes tudni és elfogadni azt, hogy az életközép-krízis előbb-utóbb el fog jönni, és az ott feltörő kérdésekkel szembe kell nézni. Ez főleg a férfiaknak nehéz. Ők probléma-orientáltan gondolkodnak, ezért tudniuk kell mi a bajuk, de legtöbbjük elzárkózik, ha azt mondják neki, hogy az életközép-krízis miatt szenved, mert azt hiszi, hogy az szexuális fogalom. Ha azonban lenne egy kis fogadókészségük arra, hogy önmagukba nézzenek, és elkezdenének olvasni, vagy elmennének egy tanfolyamra, tanácsadásra vagy terápiára, azzal sokat segítenének maguknak és a párjuknak is. Sajnos Magyarországon ennek még nincs kultúrája, mint ahogy annak sem, hogy két ember azt mondja, hogy nem dobják ki a közös éveket, hanem megtesznek mindent az együtt maradásért, és ha kell, segítséget kérnek. Erre főleg akkor kerül sor, ha a nő kezdeményezi, és a kapcsolatban még van annyi érzelmi tartalék, hogy a férfi megtegye érte. Sokan azonban egyedül is szembe tudnak nézni az életközép krízis kérdéseivel, és megtalálják az útjukat. Ehhez tudatosítani kell azt, hogy nem egy leszállóágban vannak, hanem felnőtt életük fele még előttük áll. Ahhoz, hogy abban értelem és cél legyen, ugyanúgy terveket kell készíteni, mint húszévesen. Fontos, hogy hozzák felszínre magukban azokat a dolgokat, amelyeket kénytelenek voltak elnyomni azért, hogy eljuthassanak odáig, ahol most vannak. Tanuljanak új dolgokat, táncoljanak, agyagozzanak, fessenek, vagy tegyenek bármi mást, ami kiteljesíti az életüket. Adjanak választ arra a kérdésre, hogy „Mi értelme van az életnek?” Lehetséges, hogy a házaspár, aki éppen egy időben esik át az életközép krízisen, erre különböző választ ad, ami nagy széthúzó erő lehet.
• Hogyan segíthet a család a férfinak könnyebben átvészelni ezt az időszakot?
• Az életközép-krízis egy identitásválság, amin mindenkinek egyedül kell túljutnia. A gyerekek ekkor még általában saját kamaszkori válságukkal vannak elfoglalva, de egyébként sem dolguk, hogy megoldják a szüleik életét. A feleség sem tehet többet annál, minthogy a férje kezébe ad néhány szakirodalmat, vagy tanácsadók, terapeuták elérhetőségét. Nem segíthet a célok meghatározásában, mert akkor a férfi nem a sajátjaiként fogja őket megélni. Ha felismeri, hogy a másik krízist él át, és nem éppen ő is attól szenved, akkor a legtöbbet azzal segít, ha türelmes, és feltétel nélküli, elfogadó szeretetet nyújt neki. Ha azt tudja mondani például, hogy ’Akkor is szeretlek, ha buddhista leszel.’, vagy éppen vissza tud vonulni, ha úgy érzi, hogy idegesíti a párját.
• Mennyire fenyegeti a mai fiatal generációt az életközép-krízis?
• A mai fiatalok hamarabb jutnak el karrierjük csúcsára, ami az életközép-krízis előbbre tolódása mellett szól. Ugyanakkor ez a generáció később vállal gyereket, ami az ellenkezőjét indokolná. Az átlagéletkor emelkedése ugyancsak mellette szól, míg a pszichológiai kultúráltság növekedése ellene. Ezért nem lehet megjósolni, hogy mi várható.