Internet szerelem

Az utóbbi évtizedben egyre inkább előtérbe kerülő módja az ismerkedésnek az internet. Mint általában, erről is megoszlanak a vélemények. Vannak akik esküsznek rá, mások nem mernek élni vele. Nem bíznak ebben a személytelen világban, és a hatalmas választási lehetőség közepette elveszettnek érzik magukat. Vannak akiknek jók, és olyanok is, akiknek rosszak a tapasztalataik.

Az alábbi történet önmagáért beszél.

Adél 28 éves, kedves csinos lány volt. Túl egy nagy szerelmen, csalódáson, szakításon. Már két éve nem volt kapcsolata. Az ismerkedésre nem volt sok ideje, munka mellett esti egyetemre járt. Idegenkedett az internetes társkeresőktől, a nagy Ő mégis a képernyőn át kopogtatott be hozzá.

A kis magyar reklámcég, aminek Adél irodavezetője volt, tönkrement a válságban. Nagyon sürgősen kellett munkát találnia, ami egyáltalán nem volt könnyű. Egy munkaerő kölcsönző cégnél jelentkezett, és hamarosan ki is küldték egy multihoz adminisztratív munkára. A számítógépen, amihez leültették, egy számára ismeretlen levelezőprogram futott. Az előző munkatárstól örökölte, aki kilépett a cégtől. De nem csak a programot örökölte, hanem a levelezőtársakat is. Volt köztük egy srác, akinek a fényképe azonnal megtetszett Adélnak. Jó pár napig gondolkozott, mit tegyen. Törölje a programot, hiszen nem az övé? Levelezzen a régi lány nevében? Végül úgy döntött, ír a srácnak. Végül is mi történhet? Elkezdtek levelezni. Barátságnak indult a dolog. Jól megértették egymást, egyre többet egyre több mindenről írtak egymásnak, már szinte minden nap váltottak levelet.

Időközben Adélt egy barátnője bemutatta az unokatestvérének. A srác helyes volt, és rögtön randira hívta. Adél nem értette, miért készül olyan kedvetlenül a találkára. Máskor sokkal izgatottabb, lelkesebb szokott lenni! Aztán rájött, hogy sokkal jobban érdekli az a fiú, aki az internet túloldalán ült. Csak nem szeretett bele? Egy ismeretlenbe, akit még sose látott? De beszámoltak egymásnak mindenről, megosztották örömüket, bánatukat. Esténként az ágyban pedig Róla álmodozott. Bármennyire nem akaródzott, be kellett ismernie hogy beleszeretett.

Különösen izgalmas – és veszélyes – volt a dologban, hogy Adél nem küldött magáról képet. Nem volt túl nagy önbizalma, és a srácot túl jóképűnek tartotta magához képest. Érdekes módon Zsolt nem erőltette. Megkérdezte az adatait (testsúly, testmagasság). Azt mondta, az alkata neki való, egyébként meg elfogadja olyannak amilyen. Neki sokkal fontosabb az, hogy ilyen kedves, okos lány. Egy ilyen lány csakis vonzó lehet.

Adél egyszer – csak úgy véletlenül – megkérdezte a telefonszámát. A szám napokig ott hevert az íróasztalon, de nem mert tárcsázni. Aztán mégiscsak összeszedte a bátorságát, és tárcsázott. Zsolt volt a vonal másik végén. A hangja olyan mély volt, hogy szinte simogatott. Adél szíve a torkában dobogott, meg sem tudott szólalni. Letette a kagylót.

Másnap újratárcsázott. Most sem tudott megszólalni. A fiú hallózott, bosszankodott, Adél felírta a képernyőre: „Tetszik a hangod”. Zsoltnak elakadt a lélegzete. Nagyon örült, hogy a lény felhívta. Hosszan beszélgettek.

Ettől kezdve nemcsak leveleztek, chateltek, hanem telefonon is sokat beszélgettek. Már 3 hónapja „ismerték” egymást. Adél eldöntötte, muszáj találkoznia a fiúval. Mindenképpen látni akarja, hogy megérinthesse, átölelje. De mikor és hol? Ez a látszólag egyszerű kérdés komoly problémákat vetett fel. Egyrészt volt köztük 200 km-es távolság, másrészt Adél egyetemre járt szinte minden hétvégén. De már annyira fontos volt mindkettőjüknek a találkozó, hogy elhatározták: akkor is találkoznak, ha lila pöttyös elefántok potyognak az égből.

Úgy alakult, hogy Adél utazott Zsolthoz. A hosszú vonatút alatt állandóan az kattogott a fejében, hogy vajon mit fog szólni Zsolt? Hiszen nem is tudja, hogy néz ki.  Mégiscsak kellett volna küldeni egy képet. Egyáltalán meg fogják érteni egymást? Fognak tudni beszélgetni szemtől szemben is?

A pályaudvaron, amikor leszállt, körülnézett, de nem látta sehol a fiút. Jeges rémület markolt a szívébe. Lehet, hogy el se jön? Lehet, hogy nem is volt igaz ez az egész? Lehet, hogy átverték? Lehet, hogy a fénykép mögött egy 50 éves, nős, családos férfi bújt meg? Hiszen annyi rosszat hall az ember…

Már épp kezdett kétségbeesni, amikor Zsolt feltűnt a tömegben. Csak jött vele szembe és mosolygott. Adél úgy érezte megszűnt körülötte a világ. Se nem látott se nem hallott. Csak Zsoltot látta, ahogy jött felé egy szál vörös rózsával. A táskáját is elejtette, amikor megállt előtte. Meg sem tudott szólalni, a lába földbe gyökerezett, forgott vele a világ. Zsolt hozzá lépett, átölelte, annyira szorította, hogy a lány alig kapott levegőt. Lehajolt hozzá és a fülébe súgta: „Szia szívem, már nagyon vártalak. Éreztem, hogy csak te lehetsz az, senki más. Mikor megláttalak, tudtam, hogy te vagy az akire vártam. Gyönyörű vagy”.

Csodálatos, mesébe illő hétvégét töltöttek együtt. (Menet közben kiderült, hogy Zsolt megszerezte Adél fényképét egy munkatársnőjétől, így nem volt annyira meglepő, hogy felismerte.) Mikor eljött a búcsúzás ideje, Adél keservesen zokogott, alig tudták elengedni egymást.

Nem egyeztek meg semmiben, nem fixálták le, hogy hogyan tovább. Hazafelé a vonaton csak úgy cikáztak a gondolatok Adél fejében. Vajon mi lesz velük, van-e jövője ennek a kapcsolatnak? Amikor hazaért, otthon nem szólt egy szót sem, csak bement a szobájába és magára zárta az ajtót. Szegény anyja azt hitte, szörnyű rosszul sikerülhetett a hétvége.

Egyszer csak csöngött a telefon: Zsolt hangja szólt: aggódott, hogy épségben megérkezett-e. Másnap reggel a munkahelyén üzenet várta: „Mikor láthatlak újra? Most mentél el és máris hiányzol!”

A következő hétvégét is együtt töltötték, aztán a következőt, és az utána következőt is. Hónapokon keresztül minden hétvégén találkoztak. (Adél féléve elszállta a főiskolán, de ki figyel oda?) Aztán egyszer csak megjelent Zsolt. Felköltözött a fővárosba, sikerült munkát találnia. A többi már gyorsan ment. Hamar találtak közös albérletet is.

Ennek most már több mint 3 éve. Adél befejezte a főiskolát, eljegyezték egymást, júliusra tervezik az esküvőt. Voltak néha nehéz pillanataik, de úgy érzik az Isten is egymásnak teremtette őket.

Lehet, hogy mesének hangzik ez az egész, és túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, de képzeljétek, ilyen is létezik. Eddig mindig problémákról, nehézségekről, a válságokról írtunk, egyszer egy ilyen történet is megérdemli, hogy megosszuk Veletek.