Így látom a lányokat

Egy halász kifogott a folyóból egy aranyhalat. A hal megszólalt:

- Dobj vissza kérlek! Ha megkíméled az életemet, akkor teljesítem egy kívánságodat!”.
A halász nem volt nagy igényű, mindössze azt kérte, hogy az aranyhal hozza létre a világbékét. A hal a fejét vakarta az uszonyával:
- Nem tudnál valami egyszerűbbet kérni?”
- Hát…  - válaszolta a halász – mindig szerettem volna megérteni a nőket. El tudnád valahogy intézni?
Mire a hal:
- Akkor talán legyen inkább mégis a világbéke.

Egy kurzusunk egyik résztvevőjének, egy 23 éves fiatalembernek a feljegyzéseiből idézünk: 

Feljegyzésem témája a női lélek, az én egyéni megfigyeléseim, és tapasztalataim alapján, helyenként összehasonlítva a férfi lélekkel. A női lélek megértése, szerintem szinte lehetetlen. Többször azt hittem közeledtem felé, de később rájöttem, inkább távolodtam. Azt hiszem, a nőket inkább elfogadni, mint megérteni kell, mert szinte mindenben alapvetően másképpen gondolkoznak, mint mi férfiak.

Édesanyámon kívül a legelső nőnemű lény, akire vissza tudok emlékezni, Noémi volt. Csak azért maradt meg az emlékezetemben, mert azt az egy évet, amit az óvodában töltöttem ő végigsírta. Érdekes módon a többi lányra egyáltalán nem is emlékszem.

Az általános iskola alsó tagozatában, a lányokat szükséges rossznak tartottam. Sem focizni, sem más normális játékot játszani nem voltak hajlandók, így nem igazán értettem mi szükség van rájuk. Az első fordulópont hetedik osztályos koromban történt, mikor, először vettük észre, hogy a lányok ugyan teljesen „hülyék”, de legalább szépek. Ez az új felfedezés megzavart minket, és néhányan a haverok közül elkezdtek közeledni feléjük, de még közel sem voltak olyan fontosak, mint a barátok, és a foci.

A gimnáziumban már volt néhány közös témánk, és az érdeklődés is egyre jobban hajtott, így elkezdünk lányokkal beszélgetni. Itt kezdődött az ismeretségem azzal az egészen más gondolkodásmóddal, amit máig sem sikerült megértenem. Először is a témák! A lányok szinte mindig az érzelmeikről beszéltek: hogy kit szeretnek, kit utálnak, ki tetszik nekik, még az otthoni, családi problémáikat is elmesélték. Mi fiúk nemigen szerettük ezeket a „lelkizés”-eket. Mi sportról beszélgettünk, autókról, „kütyükről”, fő foglalkozásban pedig poénkodtunk, mindenből viccet csináltunk.

A lányok, ebben az időszakukban folyton szerelmesek voltak. Jellemző rájuk, hogy kinéznek maguknak valakit, aki tetszik nekik, aztán képzeletben felruházzák őt a legjobb tulajdonságokkal. Az így kialakított eszményképbe aztán úgy bele tudnak szerelmesedni, hogy még! Ezzel aztán sok nagyon rossz pillanatot (napot, évet) szereznek maguknak. A fiúk, amíg nem ismerik azt, akit kinéztek maguknak, addig csak a külsejét elemezgetik.

Akkortájt sajnos még egyáltalán nem ismertem a nőket. Egy osztálytársnőm - aki nekem is nagyon tetszett - állítólag több éven át szerelmes volt belém, s én észre sem vettem. Ezt csak utólag tudtam meg, jóval az érettségi után, amikor ő már mással járt. Mint kiderült, ezt rajtam kívül az osztályban mindenki tudta. Ez a felismerés aztán arra az elhatározásra késztetett, hogy sokkal jobban odafigyeljek a nőkre, nehogy még egyszer elkövessek egy ilyen szarvas hibát.

Azóta rengeteg lánnyal ismerkedtem meg, beszélgettem velük, de nem vagyok biztos benne, hogy okosabb lettem e téren. Egy-két dolgot persze megtudtam. Az egyik legzavaróbb momentum a folytonos biztonságra törekvésük. Ha a barátjukkal megromlik a kapcsolatuk, nem szakítanak – valószínűleg azért, mert félnek az egyedülléttől - viszont kereső üzemmódba kapcsolnak. Csak akkor szakítják meg a régit, amikor már megtalálták az új kapcsolatukat. A fiú, ha nem érzi jól magát a kapcsolatban, akkor kilép, élvezi a szakadt szabadságot, aztán ha megunta, akkor belép egy másikba (a megcsalás persze egy más történet).

A nők sokszor tudnak úgy viselkedni, mintha látszólag teljesen rendben lenne minden, miközben egyáltalán nincs. Ez nemcsak a párkapcsolatoknál van így. Az egyetemen láttam, hogy két lány kedélyesen beszélget egymással, s miután elváltak, azt hallom, hogy mennyire utálja az egyik a másikat. Számomra ez érthetetlen, hiszen ha én utálok valakit, akkor azzal nem állok le beszélgetni. Pláne nem mosolyogva szinte minden nap. Az is igaz viszont, hogy sokkal kedvesebbek egymással, mint a fiúk. Sokkal jobban érdeklődnek egymás dolgai iránt, s meglepően jól tudnak mások magánéleti sikereinek örülni (új barát, eljegyzés, stb.…). A fiúkat ilyen téren csak az érdekli, hogy hogyan néz ki a másik a barátnője. A lányok hihetetlenül kíváncsiak, kevés dologgal lehet egy lányt úgy izgalomba hozni, felidegesíteni, mint egy érdekesen kezdődő fél mondattal, amit nem fejezünk be. (Nem tudom, mi történne, ha egyszer tényleg nem árulnám el a mondat végét, eddig még sosem mertem kipróbálni.)

A nők megismerésében persze a legtöbbet a barátnőim segítettek.

A barátnők egyik legjellemzőbb tulajdonsága (azon kívül, hogy szépek, okosak, aranyosak), hogy a semmiből tudnak problémát varázsolni. Ha kettesben vagyunk velük, minden reakciónkat magukra veszik. Egészen a végletekig. Ha például miközben kézen fogva sétálunk, én belelépnék egy szögbe és felkiáltanék, a barátnőm biztos lenne benne, hogy rá haragszom és nagy veszélybe került a kapcsolatunk. Ha problémám van, fáradt vagyok, vagy csak rossz kedvem van, ő azt hiszi, hogy vele van bajom. Ilyenkor aztán nem elég az aktuális probléma, meg kell magyarázni a barátnőmnek, hogy nem neki szól, őt szeretem. És ez sokszor ez sokkal nehezebb, mint az eredeti probléma.

Az is jellemző, hogy ha nincsenek magukkal megelégedve, azt megpróbálják ránk kenni. Ha a barátnőm nincs megelégedve a fenekével, akkor annak ellenére, hogy nekem nagyon tetszik, azt mondja: „Úgy sajnállak, hogy ilyen nagy fenekű barátnőd van!”. Erre én azt mondom: „Szerintem nem nagy feneked, hanem szép!” Mire ő erősködik, hogy nem mondok igazat, csak kedveskedni akarok neki. Én újra, és újra elmondom, hogy szép. Ez addig megy, míg meg nem unom, és azt nem mondom, hogy na jó, legyen neki igaza, biztosan nagy feneke van. De ekkor kezdődik az igazi dráma, hogy tudta ő, hogy már nekem se tetszik.  és még hetekig hallgathatom, hogy nekem nem tetszik a feneke. Ezt persze minden testrészükkel el tudják játszani.

Az is női tulajdonság, hogy szinte soha nem kérnek semmit egyértelműen. Bármit, amit szeretnének, nekünk kell kitalálni ellenkező esetben, baj van. Pl: filmet kölcsönzünk.  Rám bízza, hogy filmet válasszak („nézzük azt, amit Te szeretnél”), de jaj nekem, ha nem jót választok. Leveszek egy filmet, de ő nem arra gondolt, akkor azt mondja, „ te tényleg ezt szeretnéd? Jó, akkor nézzük ezt”. Ha hozzáképzeljük a megfelelő hangsúlyt, akkor ez azt jelenti, hogy ha tényleg azt a filmet választom, akkor megsértődik, és duzzogni fog egész este.

Ugyanezt képesek eljátszani a programokkal is. Mikor ők már régen eltervezték, hogy mit fogunk csinálni, akkor „rám bízzák”, hogy döntsem el én. Ha nem találom el, amit gondolt, az soha sincs konkrétan visszautasítva, csak utalások vannak, hogy rávezessenek a kívánságára, de hihetetlen duzzogások lesznek, ha nem értem meg, hogy mit szeretne. De persze azt gondolják, hogy az irányítás a mi a kezünkben van.

Végezetül írnom kell a nők leggonoszabb típusáról: a legjobb barátaim barátnőiről. A legjobb barátaim barátnőivel, tulajdonképpen, csak egy baj van, hogy elrabolják tőlem a barátokat, és beidomított háziállatként tartják őket fogva. Az életben az egyik legrosszabb érzés, amikor a barátod lecserél egy lányra, akiről tudod, hogy rosszabb a humora, kevésbé tud focizni, nem lehet vele annyit szórakozni, de nő és ezért soha nem tudsz versenybe szállni vele, és sokkal fontosabb lesz a barátodnak, mint te.

Sajnos már minden barátom fogságba esett, így én se tehetek mást, mint hogy tovább keresem az Igazit. És ha megtalálom azt, akit keresek, akkor elég lesz egyetlen nőnek megfejtenem a gondolkodását.

A nőkről is sokat megtudhatsz, ha eljössz

Párkapcsolati Tanácsadó Képzésünkre, amiről itt tudhatsz meg többet.

Érdeklődöm/jelentkezem