A szinglik nem hülyék, csak egyedül élnek

Szeretjük a szingliket a filmekben, ha bájosan butácskák, és úgy szerencsétlenkednek, mint Bridget Jones, vagy okosak, és szellemesek, de a kapcsolatokban mégsem sikeresek, mint a Szex és New York hősnői. De ha szomszédról, kollégáról, vagy pláne rokonról van szó, akkor hajlamosak vagyunk „okos” tanácsokat adni, amivel megbántjuk őket.

Harmincas szingli barátnőnk – nevezzük mondjuk Amandának, mert ilyen nevű barátnőnk biztosan nincs – akinek a nevetését már a kapu előtt az utcán lehet hallani, mindig kicsit (vagy nagyon) rosszkedvű, ha otthon járt ünnepekkor vagy hétvégén. Nála szokatlan rossz hangulatának egyértelmű okaként ilyenkor magányos sorsa felett aggódó rokonai és ismerősei kedves érdeklődését szokta elmesélni. Megértjük őt, és ha gyűjteményének néhány gyöngyszemét ide idézzük, Ti is meg fogjátok érteni. Íme néhány, olykor Amanda kommentjeivel:

• Ne görcsölj rá, mert akkor nem jön a nagy Ő.
• Járj nyitott szemmel
• A munkahelyeden nincs senki? (De, csak nős és nem lő házi nyúlra. Mellékesen én se hagynám. Elvből, mert nekem van olyan.)
• Majd meglátod, hogy hamarosan megtalálod. (Most végre megnyugodtam.)
• Majd bevonzod.
• Nincs szőke herceg fehér lovon.
• Túl magasra tetted a mércét, adj le az elvárásokból. (Ja, szeretném, ha emberből lenne.)
• Miért nem regisztrálsz egy társkeresőre? Igaz, nem sok jót hallottam róla.
• Miért nem mozdulsz ki otthonról? (Anélkül, hogy tudná mivel töltöm a szabadidőmet.) Kérdésem: Hová? Hol lehet ismerkedni? Válasz: azt nem tudom.

Legjobbak a rokonok:

• Van barátod? Mikor megyünk már egy jó lagziba?
• Anyádék már unokáznának!

Kényszer szinglinek hívom magam, mondja – a kifejezetten csinos, intelligens, talpraesett és nagyon szerethető személyiségű – Amanda, mert bár szívesen élnék kapcsolatban, még nem találtam meg a társam. Sokszor feltettem már magamnak és barátoknak is a kérdést: mi a baj velem? Azt szokták mondani, hogy semmi. Ilyenkor felmerül bennem, hogy vajon mennyire őszinték a válaszok, mert ha azok lennének, akkor nem lennék egyedül.

Pedig tényleg nem görcsölök rá, igaz nem járok annyira nyitott szemmel (bár nem nagyon tudom, hogy ezt hogyan kéne érteni). Speckó az én munkahelyem csak nők dolgoznak, így – mivel nem vagyok leszbi – nem alkalmas az ismerkedésre (bár ezt nem akarják elhinni a jóakarók). Kipróbáltam az internetes társkeresést – nem jött be. És kimozdulok otthonról.

Az internetes keresgélésben nagyon csalódtam. A pasik (akiknek nem ártana tükörbe nézni, mielőtt kitöltik az adatlapjukon, hogy kit is keresnek) csak a 45-60 kg közötti kifejezetten csinos nőket keresik. Azt szoktam mondani, hogy ezeken az oldalakon „Barbi” babának vagy modellnek kell lennie egy nőnek, hogy találjon valakit.

Látom az ismerős lányokat a legkülönbözőbb korosztályokból. Okosak, szépek, nyitottak és mégsem találnak párt maguknak.​

Szívesen beszélgetnék el szingli pasikkal, hogy ők miért vannak egyedül, de őszintén senki sem válaszolt még erre a kérdésemre. A szokásos (ostoba) válasz: ha egy férfi nem nős még 40 éves korára, akkor az vagy defektes, vagy meleg, vagy impotens, – de ez túlságosan leegyszerűsítő. Persze defektesekkel én is találkoztam már.

Marad a nős pasi, aki szeretőt keres. Az meg akkor se kell, ha nem defektes. Tényleg vannak elveim. Baj?

Nehéz napról-napra egyedül. A hétköznapokon a barátnők, a tévé, az internet, vagy egy jó könyv átsegíti az embert. De ezek nem pótolnak egy társat. Szerencsére vannak barátnőim. Akinek még a barátnő sem adatik, az nagyon magányos lehet.

Szóval szeressük a szomszéd szingliket is. Lehet, hogy ők nem olyan szórakoztatók, mint az irodalmi szinglik. Mitől lennének. Ők csak normálisak. Olyanok, mint mi, de ezzel végképp nem szolgáltak rá, hogy Bridget Jones szintjén butácska kérdésekkel zaklassuk, és puszta tapintatlanságból megalázzuk őket.