Az Isten is egymásnak teremtett minket! De akkor miért nem működik?

Néha előfordul, hogy két ember szereti egymást, összeillenek, családi hátterük is hasonló. Úgy érzik, megtalálták egymást, mint zsák a foltját. Egy idő után mégis repedezni kezd a kapcsolat. Vajon miért? Anna és István (a neveket és adatokat természetesen megváltoztattuk) történetén keresztül megérthetjük: nem elég, ha szeretjük a párunkat, az is kell, hogy ő szeretve érezze magát.

Anna és István gyerekkoruktól ismerték egymást. Ugyanabban a faluban éltek, ugyanabba az általános iskolába jártak. István két évvel volt idősebb Annánál, a gyerekek sokat játszottak együtt. Járták az erdőt, labdáztak, fogócskázta, bújócskáztak.

Amikor István gimnáziumba ment a közeli városba, egy ideig alig találkoztak. De két év múlva Anna is követte. Együtt utaztak a buszon, sokat beszélgettek. István sok mindenben segített Annának, aki csendes, visszahúzódó kislány volt, nehezen találta meg magát az új közösségben. A lány mindig felnézett Istvánra, talán egy kicsit bele is szeretett. De a fiú úgy tekintett rá, mint húgára, soha nem vette észre benne a nőt. Más lányokkal járt, Annának mesélte el hódításait.

Aztán István Budapestre ment egyetemre, később Anna Szegeden tanult tovább, és szinte teljesen elszakadtak egymástól. Amikor néha, ünnepnapokon mindketten otthon voltak, találkoztak az utcán vagy a boltban, váltottak pár szót, aztán mentek tovább.

Évekkel később találkoztak újra. Nagy esküvő volt a faluban, Anna legjobb barátnője kelt egybe István egyik barátjával. Anna volt a koszorúslány, gyönyörű volt mályvaszínű ruhájában. István úgy nézett rá, mintha most látná először. Egy pillanat alatt beleszeretett. De nem kellett sok udvarlás, a lányban is hamar fellobbant a láng.

Ettől kezdve ők voltak az álompár. Minden barátjuk szerint tökéletesen összeillettek (link medock.hu/osszeilles). Mivel más-más városba jártak egyetemre, csak kéthetente-havonta találkoztak. Megegyeztek abban, hogy előbb befejezik a tanulást, csak azután házasodnak össze. Minden jel arra mutatott, hogy felhőtlen kapcsolatban fognak élni, hiszen az isten is egymásnak teremtette őket.

Az egyetem elvégzése után összeházasodtak és Budapesten albérletbe költöztek. Eleinte minden nagyon jól ment, nagyon élvezték, hogy végre együtt vannak. Szinte egyáltalán nem volt köztük konfliktus. Legfeljebb a háztartási munka körül voltak apróbb súrlódások, de ezt is könnyen elsimították. Körülbelül egy félév telt el, mikor Anna kezdte úgy érezni, hogy hiányzik neki valami. Mintha férje eltávolodott volna tőle. István későn ment haza a munkahelyéről, otthon is egyre több időt töltött a számítógép előtt.

A férfi informatikus volt, és sok munkát vitt haza. Amikor Anna ezt kifogásolta, István azzal érvelt, hogy az első évben különösen igyekeznie kell, hogy megfeleljen a munkahelyén. Anna (kicsit ingerülten) azt mondta, hogy szeretne sokkal több időt vele tölteni, szeretné, ha sokkal többet beszélgetnének. „Ugyan már – felelte a férfi – ne hisztizz kicsim! Nekem az is elég, hogy itt vagy mellettem, vagy a konyhában szöszmötölsz!” István átölelte a feleségét, de az eltolta magától.  István megsértődött, és azt mondta, hogy több megértésre lenne szüksége a feleségétől, ha előre akar jutni a karrierjében. Anna is sértve érezte magát, de nem válaszolt. Aznap este egymásnak háttal bújtak ágyba.

Eleinte Annának nem voltak barátai Pesten. Lassacskán összebarátkozott a munkahelyén néhány maga korabeli lánnyal. Ha István sokáig maradt bent a munkahelyén találkozott új barátaival, beültek valahova, vagy vásárolgattak. Néha az is előfordult, hogy nem volt otthon, mikor István hazaérkezett. Ez nagyon felháborította a férfit, felesége szemére vetette, hogy nem feleséghez illően viselkedik. „Bagoly mondja verébnek” – vágott vissza Anna. „És Te milyen férj vagy? Még csak fel sem hívsz, hogy megmondd, hogy mikor érsz haza. Miért üljek itthon, ha azt sem tudod, mikor érkezel? És ha itthon vagy, akkor is a munkáddal töltöd az idődet a számítógéped előtt. Nincs is szükséged feleségre, elég neked a számítógép!” Erre István is felemelte a hangját, szó szót követett. „Igenis szükségem van felességre, nem érted, éppen, hogy arról van szó, hogy szükségem van feleségre!” De Anna nem értette. Teljesen össze volt zavarodva. Sorra olvasta a házasság témájával foglalkozó könyveket. „Mit rontottunk el?” – töprengett. Úgy érezte megoldást kell találnia a helyzetükre, mert már nem bírja tovább.

Amikor István esténként leült a számítógép elé, Anna fogott egy könyvet és sokszor éjfélig olvasott. Amikor István végzett, és lefekvéshez készülődött, hívta feleségét is de az gyakran nem ment vele az ágyba. Azt mondta van még hátra néhány oldal a fejezetből, amit még el akar olvasni. Egyre kevesebbet beszélgettek és a szex is egyre ritkább lett közöttük. Anna nagyon magányosnak érezte magát. Elkeseredésében elhatározta, hogy segítséghez fordul. Egy barátnőjétől hallott a mediációról (rólunk), ami nem párterápia, de mégis képes arra, hogy rendbe hozzon egy romba dőlt párkapcsolatot.

István eleinte húzódzkodott. "Ezt nekünk kell megoldani, miben tudnának idegenek segíteni?" Ezért Anna jött először. Együtt felhívtuk Istvánt telefonon, és megkértük, hogy legalább egyszer jöjjön el egy beszélgetésre. A férfi végül is beleegyezett. Különösen annak örült, hogy egyedül jöhet, elmondhatja a problémáját. Az is tetszett neki, hogy mi ketten vagyunk, és így lesz egy férfi is, aki jobban megérti őt.

Ezzel kezdetét vette a párkapcsolat gyógyulási folyamata. Három hónappal később befejezték a mediációt, és úgy érezték, hogy kapcsolatuk megújult. Mi derült ki? Az, hogy nagyon rosszul kommunikáltak egymással. Nem beszéltek egymás szeretetnyelvén, nem tudták hogyan fejezzék ki szeretetüket egymás iránt. Annának leginkább arra lett volna szüksége, hogy a férje figyeljen rá, beszélgessen vele, másrészt arra, hogy bókoljon, udvaroljon, éreztesse vele, hogy nő, hogy szép, hogy kívánatos. István viszont azt szerette volna, hogy a felesége simogassa, bújjon hozzá, ölelgesse. Azt mondta Anna érintésének hiánya tette őt visszahúzódóvá. István sohasem mondta Annának, hogy mennyire szeretné, ha hozzábújna, pedig mindennél jobban vágyott az ölelésre, simogatásra.

Amikor még csak együtt jártak mindig István kezdeményezte az ölelést, csókolózást, a szexet, azt, hogy kéz a kézben sétáljanak, de Anna is szívesen fogadta a közeledést. István érezte, hogy a barátnője szereti. Miután összeházasodtak, Anna sokszor eltolta magától Istvánt. Például akkor, amikor veszekedések után István egy öleléssel akarta kibékíteni. De Annának a beszélgetés, az odafigyelés, a kommunikáció hiányzott, no meg a szép szavak. Úgy érezte, férje az öleléssel „le akarja rázni”, „meg akarja úszni” a beszélgetést.

Amikor Anna eltolta magától Istvánt, a férfi úgy érezte, hogy nem szeretik igazán. Ez után már nem kezdeményezett, mert félt, hogy Anna elutasítja. Arra várt, hogy Anna közeledjen, de Annának egyrészt sejtelme se volt erről, másrészt sértettnek érezte magát: hiányolta férje figyelmét és szeretetét. Mikor erre a mediáció során rájöttek, meg tudták beszélni a problémáikat, és megértették egymást.

A folyamat kezdetén tele voltak tüskével, sértettséggel, mindketten a másikat okolták azért, hogy eltávolodtak egymástól. Amikor kiderült, hogy tulajdonképpen kommunikációs hibáról, félreértésről van szó, arról, hogy nem egy „nyelven” beszéltek, megtanulták egymás szeretetnyelvét és azóta minta kicserélték volna őket. Újra kiegyensúlyozott, harmonikus, szeretettel teli kapcsolatban élnek.

Ismered a saját szeretetnyelvedet/nyelveidet? Hát a párodét? Ha itt kitöltitek a tesztünket, és beszélgettek róla – már megtettetek egy fontos lépést.