Csaknem halált okozott a reménytelen szerelem

Erisztratosz hírneves alexandriai orvos volt az i.e. III. században. Feljegyezte legérdekesebb eseteit – persze főként azokat, amelyekben magas rangú, nemegyszer koronás betegeket gyógyított. Az ő naplójában bukkantak a következő történetre:

Szíria királya hívta őt magához palotájába, mivel fia súlyos, sorvasztó betegségben szenvedett. A helyi orvosok mindent kipróbáltak, ami csak gyógyító képességeiktől tellett. Különféle gyógynövény-főzeteket itattak vele, borogatásokkal próbálkoztak, de hiába. Az udvari orvosok már gyógyíthatatlannak tartották, és lemondtak életéről. Hívott a király  varázslókat is, de sem a bűbájos szertartások, ráolvasások, sem a megszentelt amulettek nem segítettek.

A herceg egyre csak sorvadozott, ételt alig vett magához. Semmi sem tudta felvidítani, sem az udvari énekesek zenéje, sem harcosok párviadala, sem a legszebb udvarhölgyek tánca. Csak bágyadtan legyintett, és elbocsátotta őket. Aludni nem tudott, de egész nap csukott szemmel feküdt, és sóhajtozott.

A király már kétségbeesett, amikor valaki Erisztratosz csodálatos gyógyító képességéről beszélt neki. A királyban újraéledt a remény. Leggyorsabb lovait, legjobb hintóját küldte az orvosért, kérte, hogy lóhalálában siessen, mielőtt még késő lenne. Erisztratosz tehát Szíriába ment, hogy megvizsgálja és – ha lehet – meggyógyítsa a királyfit.

A fiú halálosan sápadt volt, gyenge, mindössze egy fáradt mosollyal nyugtázta az orvos fáradozásait. Erisztratosz a leggondosabb orvosi vizsgálattal sem talált semmiféle betegséget. Megkérdezte fiút, mi fáj, mi bántja. A herceg halkan, színtelen hangon beszélt. Elmondta, hogy nincs kedve az élethez, csak apja fáradozási tartják életben. Sajnálja, hogy az orvos hiába fáradt, de ő már fél lábbal a túlvilágon érzi magát.

Erisztratosz teljesen tanácstalan volt. Behunyt szemmel, gondolatiba mélyedve ült betege mellett, kezét szórakozottan a fiú pulzusán tartotta. Aszklépioszhoz, a gyógyítás kígyó-istenéhez fohászkodott, hogy világosítsa meg elméjét, amikor egyszerre csak azt érezte, hogy ujjai alatt vadul száguldani kezdett a királyfi pulzusa. Kinyitotta a szemét, és egy szépséges hajadont pillantott meg, aki éppen belépett a szobába. Azazhogy éppenséggel nem volt hajadon, és pont ez volt a baj. Az orvos megtudta, hogy a csodaszép ifjú nő – Sztratoniké – a király második felesége.

A tapasztalt, és szerencsés orvos (hiába, a jó diagnózishoz néha szerencse vagy talán isteni sugallat kell) nyomban felismerte, hogy a fiú betegségét apja felesége iránt érzett reménytelen szerelme okozza. A királyfi hajszál híján belehalt szerelmi bánatába.

Az orvos nem késlekedett sokáig: elmondta a királynak fia betegségének okát, és az egyetlen gyógyírt: Sztratoniké kezét. A király éktelen haragra gerjedt. A nőt hibáztatta, amiért elcsavarta a szinte még gyermek királyfi fejét. Haragjában börtönbe akarta vetni, sőt halálra kövezni a csalfa asszonyt. A felvilágosult orvos elmagyarázta neki, hogy Sztratoniké vétlen, és semmit sem tud a herceg vonzalmáról. Egyedül Érosz a szerelem csintalan istene a hibás, aki nyilával átdöfte a fiú szívét. Azt is elmondta, hogy ha a király elveszejti Sztratonikét, azzal egyszerre a fia halálát is okozza. Akkor se felesége, se fia nem lesz többé. Pedig a fia mindennél jobban szereti és tiszteli apját, hiszen inkább belehalt volna reménytelen szerelmébe, semmint megbántsa apját.

A király magába roskadt, majd átérezte fia áldozatát, lemondását és fájdalmát. Úgy döntött, ő sem lesz alávalóbb, fia kedvéért lemond feleségéről.

A mese így végül happy-enddel végződött: a király elbocsátotta feleségét, a királyfi meggyógyult, a fiatalok egybekeltek. Erisztratosz pedig megírta az első pszichoszomatikus betegség történetét, ami fennmaradt az utókor számára.