Hesztia – Melinda

Melinda csendes, nyugodt kislány volt. Órákig eljátszott egyedül, vagy csak nézett ki az ablakon, figyelte a fákat, madarakat, felhőket. Nyáron, a nagymamánál, a Mátrában volt a legboldogabb: naphosszat sétált egyedül az erdőben, vagy ült a mezőn és virágkoszorút kötött. Az iskolában nem volt túlságosan jó tanuló, semmiben nem tűnt ki társai közül.

Érettségi után nem tanult tovább, egy irodában helyezkedett el. Jó munkaerő volt, mindig derűs, kedves, mindig lehetett számítani rá. Egy vidéki lakodalmon ismerte meg Attilát, a jónevű pesti ügyvédet. Azaz tulajdonképpen már régen ismerték egymást. Mert Attila ugyanabban a kis faluban nyaralt gyerekkorában. Titokban gyakran megleste Melindát, amint virágkoszorúval a fején barangol erdőn-mezőn, de megszólítani sose merte. Csak álmodozott róla, ő volt álmai királykisasszonya. Melinda komolyan, de kissé kételkedve hallgatta a történetet, egyáltalán nem emlékezett a fiúra. Vonzotta a férfi nyugalma, műveltsége, okossága, és a belőle áradó félszeg, kisfiús báj. Melinda szűzen ment a házasságba. A szex nem volt fontos a számára, orgazmust sosem élt át. Az együttlét az ágyban mégis kellemes, szeretteljes élmény volt számára, örült, hogy örömöt adhat.

A kis bérelt lakást kitűnő ízlésével igazi meleg családi fészekké varázsolta. Itt várta haza esténként az egyre tovább kimaradozó Attilát. Sosem kérdezte, merre jár. A házasság mégsem tartott soká. Alig két év telt el, amikor Attila bejelentette: szerelmes egy kolleganőjébe, aki gyereket vár tőle. Melinda egy szó nélkül összecsomagolt, és hazaköltözött.

Saját lakáshoz egy eltartási szerződés segítségével jutott. Éveken át ápolt és gondozott egy idős orvost. Vezette a háztartást, esténként századszor is meghallgatta ugyanazokat a történeteket. Amikor az idős ember meghalt, saját keze munkájával az elhanyagolt lakásból igazi otthont teremtett. Itt mindig rend volt és tisztaság, Melinda egyedül is friss virágot tett az asztalra.

Soha többet nem ment férjhez. Bár Attila pár év múlva kisemmizve, kétségbeesetten bekopogott az ajtaján, és megpróbálta visszakönyörögni magát. Melinda meghallgatta, és vigasztalta a férfit, de kedvesen és határozottan elhárította közeledését. Köszöni szépen, jól megvan egyedül.

Bár nem voltak gyerekei, nagyon szerette a gyerekeket. Szívesen vigyázott nővérei, sőt a szomszédok gyerekeire is, akik nagyon szerettek nála lenni, bár Melinda sosem "szórakoztatta" őket. Csak éppen szívesen beszélgetett velük, szívesen hallgatta őket. És ilyenkor nem bírált, nem kritizált, nem osztogatott tanácsokat.

Húsz éven át dolgozott ugyanannál a vállalatnál. Mindenki szerette és becsülte. Egy alkalommal kiváló dolgozó kitüntetésben is részesült. Melinda a jutalomosztás napján - évek óta először - beteget jelentett. Egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy többszáz ember pillantásától és tapsától kísérve feláll, és felmegy a pulpitusra. Nincs az a kitüntetés, amiért ezt vállalná.

A vállalatot privatizálták, a dolgozók többségét szélnek eresztették. Melinda 45 évesen munka nélkül maradt. Nem tudott nyelveket, nem volt végzettsége, és főként fogalma sem volt arról, hogyan adja el magát. Egy-két kudarc után a hideg is kirázta, egy állásinterjúnak a puszta gondolatától is. Nem telt el sok idő, és teljesen bezárkózott. A közérten és az orvosi rendelőn kívül nem ment sehova. Az utcán idegennek érezte a világot, szívdobogása, légszomja volt, úgy érezte, menten elájul. A diagnózis: agorafóbia.

A terápia során, Melindának meg kellett találnia legbenső vágyait, gyermekkori merengése, álmodozása tárgyát. Kiderült: fiatal lány korában apáca szeretett volna lenni. Mindig vallásos volt, de erről alig beszélt. Vasárnaponként templomba járt, esténként hálószobájában imádkozott. Most újra feltámadt benne a vágy. Olyannyira, hogy agorafóbiája ellenére leveleket írt, kilincselt, telefonált, sőt, vonatra ült. Egészen addig, míg egy vidéki rend befogadta. Azóta minden karácsonykor kapok tőle levelet. Azt írja: megtalálta élete érelmét, még sosem volt ilyen boldog.