Párkapcsolatunk talán legszebb szakasza, mikor anyává válunk. A legélvezetesebb is lehetne, ha nem terhelné annyi szorongás, bűntudat, annyi felesleges aggodalom. Ha nem kellene évről évre, néha hónapról hónapra módosítanunk módszereinken, nevelési eszközeinken. Hiszen ahogy gyermekeink cseperednek az anyai szerep is állandó változást, változtatást igényel.
A babák ugyanis használati utasítás nélkül jönnek a világra. Ezen az sem segít, hogy számtalan könyv jelent és jelenik meg a gyermeknevelésről. Ezek között vannak egészen kitűnő olvasmányok, többségük azonban igen alkalmas arra, hogy a gyakorló anyákban bűntudatot ébresszen. Szemléletük, hangvételük sajnos túlnyomórészt tökéletesség központú. Azt sugallják, hogy a jó anya egy szent. Egy mindig szerető, gondoskodó, önmegtagadó madonna, akinek türelme végetlen, sosem követ el hibát, és minden gondolatát a gyermek/ gyermekek testi-lelki jóléte tölti ki. És ha nem vagyunk ilyenek, – márpedig ki lehetne ilyen? – akkor ássuk el magunkat, mert olyan súlyos, jóvátehetetlen lelki károsodást okozunk gyermekünknek, amit egész életében hordozni fog, és sosem fog kiheverni.
Anélkül, hogy felelőtlenségre bíztatnánk, szeretnénk megkérdőjelezni néhány dogmát, ami túlságosan és feleslegesen megterheli, megnehezíti a gyermeknevelést.
Az egyik ilyen dogma a tökéletességre törekvés. Az anyaság nemcsak teher és felelősség, hanem kaland, játék és élvezet. Ne rontsuk el ezt az élvezetet, és nehagyjuk, hogy mások elrontsák. Ne akarjunk másoknak – a mamának, anyósnak, szomszédoknak, barátnőknek – megfelelni! Mindig, a nehéz helyzetekben azt a megoldást válasszuk, ami nekünk, és a gyereknek a legjobbnak tűnik számunkra, és ne azt, amit elvárnak tőlünk, ami másoknak tetszik.
Ha sokat olvasunk csecsemőgondozásról, korai hatásokról, károsodásokról, lassan elfog bennünket a pánik. Ha még többet olvasunk, észrevesszük, mennyi egymásnak ellentmondó tanácsot – sőt utasítást – kapunk. Ettől aztán vagy teljesen összezavarodunk, vagy megnyugszunk. Mert megértjük: nincsenek kizárólagos, egyedül üdvözítő, mindig betartandó és betartható szabályok. Viszont igen sokféleképpen lehet valaki jó anya.
Honlapunkon bemutattuk nektek a női személyiséget befolyásoló Istennőket. Megmutattuk legfontosabb vonásaikat, és azt is, hogy miként befolyásolja egy-egy domináns Istennő egy mai nő életét. Ha még nem tudod, hogy, melyik nőtípusba tartozol, melyik Istennő/ Istennők vonásait hordozod, itt találhatod meg a tesztet
Most nézzük meg, hogyan viszonyulnak az egyes Istennők az anyasághoz!
Déméter leghőbb vágya hogy gyermeke legyen, számára tehát az anyaszerep a legfontosabb. A csecsemők, kisdedek számára Déméter az ideális anya. Teljes szimbiózisban él gyermekével, boldog, ha karjába, ölébe veheti, minden rezdülését meghallja, megérzi. Megérti miért sír, mit szeretne. A bajok később kezdődnek. Déméter gyakran túlságosan aggodalmaskodó, félti, a szellőtől is óvja a gyermekeit. Úgy gondolja, tökéletes anyának kell lennie, aki képes a világ minden gondjától, bajától megóvni a gyereket, ezért, ha bármi történik – legyen az betegség vagy rossz osztályzat – bűntudatot érez, mintha mindenért ő lenne a felelős. Ez a fokozott felelősségtudat azonban túlzott ellenőrzéssel jár. Mindenről tudnia kell, a gyerek minden cselekedetéről, de még érzéseiről, gondolatairól vágyairól is. Déméter nem veszi figyelembe saját szükségleteit, életét valóban gyermekeinek áldozza, cserébe viszont gátolja önállósodásukat. Déméter szeretete ugyanis mélységes, mindent elsöprő, de egyúttal birtokló, bekebelező is. Rátelepszik a szeretett gyermekekre, és nem engedi elvágni a köldökzsinórt. Néha még a kortárs csoportoktól, baráti kapcsolatoktól is eltiltja őket, csírájában fojtja el minden önállósodási törekvésüket. Ha nem osztják meg vele minden érzésüket, gondolatukat, úgy érzi: elhagyták, már nincs szükség rá. És pontosan ez a fojtogató, erőszakos szeretet lesz az, ami a gyereket – talán idő előtt – távozásra készteti.
Artemisz - bár nagyon szereti a gyerekeket, nem érzi fogyatékosnak magát, ha nem születik gyereke. Gyakran nehezen viseli a terhességet, a gyermekágy, a szoptatás időszakát – hiszen nincs ereje teljében, és függetlensége is korlátozódik. Ezen kívül csecsemő gyermeke mellett nem érzi elég jó anyának magát, mivel nem élvezi annyira a „babázást”, mint ahogyan a – társadalmi, környezeti elvárásoknak megfelelően – elvárják tőle, illetve ő is elvárná önmagától. Ezért – talán életében először – elbizonytalanodik. Igazán jó anyává válik azonban rögtön, amint gyermekei cseperedni kezdenek. Felszabadultan, gondtalanul játszik velük, elősegíti önállósodásukat, fejlődésüket. Nem aggodalmaskodik, nem félti őket túlságosan. Ha védelemre van szükségük, harcol értük, mint egy anyamedve, de sokkal inkább megtanítja őket arra, hogyan védjék meg magukat. Nem telepszik rájuk, hagy nekik levegőt, engedi, hogy saját útjukat járják.
Athéné mint anya Artemiszhez hasonlóan nem tud túl sokat kezdeni a csecsemőkkel. Akkor érzi elemében magát, ha gyermekei már cseperednek, eszük nyiladozik, és meg lehet mutatni számukra a világot, meg lehet tanítani őket mindenféle értelmes dologra. Nevelési stílusa konzervatívabb mint Artemiszé, általában többet követel, többet tilt, és kevesebb szabadságot ad gyermekeinek. Viszont mellettük áll minden törekvésükben, hathatósan segíti őket, hogy sikereket érjenek el.
Aphrodité gyermekét is szinte „szerelemmel” szereti. Teljes odaadással. gondozza, teljes személyiségével vesz részt játékaiban is. Nem kritikus, hanem elfogadó, figyelmével, bizalmával képes felszínre hozni, és kibontakoztatni érzelmeit, képességeit. Ha jelen van. Mert Aphrodité a pillanatnak él. Az egyik percben elkápráztatja, lebilincseli a gyermeket, aki úgy érzi, ő a legfontosabb a világon, a másik pillanatban pedig – váratlanul, előkészítés nélkül – elutazik és baby-sitter gondjaira bízza őt. A gyerek könnyen úgy érezheti, hogy forró vízből hideg vízbe mártogatják. Ugyancsak Aphrodité az, aki – szíve minden szeretete ellenére – képes elhagyni gyermekeit egy új szerelem kedvéért.
Héra gyermekeivel való kapcsolatát is a feleségszerepnek rendeli alá. A hagyományos családszerkezet, melyben a férfi a ház feje, ura és parancsolója nyomasztó lehet a gyermekek számára, különösen azért, mert az anya sosem védi meg gyermekeit. Egy olyan családban, ahol a férfi megszokta, hogy a szava törvény, melynek senki sem mondhat ellent, súlyos gondokat okoz a serdülőkorú gyermekek szinte törvényszerű lázadása. Héra természetesen most is mindig a férj pártjára áll, és ezzel gyakorta megromlik viszonya gyermekeivel.
Perszephoné, mint anya gyakran szorong, aggodalmaskodik, hiszen nem érzi kellően felnőttnek magát. Gyermeki személyiségével boldogan, önfeledten játszik gyermekeivel, mesél nekik. Nagyfokú empátiájával megérzi, mire van szükségük. Általában szelíd, a háttérben marad. Tiszteli gyermekei vágyait, személyiségét, nem akadályozza függetlenségüket. Igaz, nem tud nekik túl sokat segíteni sem. Problémát okozhat, ha egy erős, független személyiségű gyermek – főleg fiú – átveszi az irányítást, mert Perszephoné nem tud korlátot szabni. Néha az erős egyéniségű kamaszlány is szinte anyáskodik saját anyja felett.
Hesztia igen jó, elfogadó anya. Nincsenek túlzott elvárásai, nem ösztönzi gyermekeit nagy teljesítményre. Viszont teljes egészében, szőröstül-bőröstül elfogadja őket, lehetővé teszi a számukra, hogy önmaguk legyenek, nem erőlteti önállóságukat, de nem is gátolja azt. Bár segíteni nem sokat tud nekik, biztos hátteret nyújt, ahonnan kiröppenhetnek és bármikor visszatérhetnek.
A társadalomban élő meglehetősen idealizált, és éppen ezért életidegen kép él az „ideális” anyáról. Ez a kép a Déméter típusú óvó, védő, gondoskodó, az anyai szerepnek mindent alárendelő önfeláldozó szent és az anyatigris különböző árnyalatú keveréke. Pedig nemcsak Déméter lehet jó anya! Mindenkinek mások az erősségei és mások a gyengéi is.
Van olyan asszony, aki – bár alapvonásaiban nem Déméter – már a gyermek születésének pillanatában erős kötődést érez, anyai ösztöne feltámad abban a pillanatban, amikor először karjába veszi a picit. Azt is mondhatjuk, hogy a baba azonnal előhívja, életre kelti Démétert. Más asszonyoknál az igazi anyai érzés csak jóval később, hetek vagy akár hónapok múlva alakul ki. A bajt az jelenti, ha a nő – mivel nem érez még az újszülött iránt mindent elárasztó szeretetet – fogyatékosnak, sőt bűnösnek érzi magát. Ettől önbizalma, biztonságérzete, kompetenciája megrendül, ami sokkal többet árt a gyereknek, mint az anyai ösztön későbbi ébredése.
A csecsemők, kisdedek számára valóban Déméter az ideális anya. Hiszen Déméter életének legboldogabb időszaka az, amikor teljes szimbiózisban élhet gyermekével. Azonban később sem engedi elvágni a lelki köldökzsinórt, rátelepszik gyermekeire, gátolja önállósodásukat. Ezzel szemben Artemisz és Athéné számára viszont a kezdeti időszak a legnehezebb. Iszonyúan szenvedhetnek, ha – a társadalmi elvárásoknak megfelelően – évekre otthon maradnak. És legjobban attól szenvednek, hogy bűntudatot éreznek, amiért nem elegendő számukra az anyaság. Igen jó anyává válnak, amint a gyermekek esze nyiladozni kezd. Hiszen független, önálló lényként kezelik őket, Athéné megmutatja számukra a világot, Artemis elősegíti függetlenségüket önállóságukat. Hesztia és Perszephoné szőröstül, bőröstül elfogadja gyermekeit, Aphrodíté elvarázsolja őket.
Sokat segíthet, ha megismerjük, és megértjük Winnicot doktor elméletét. Szerinte ugyanis a csecsemőnek, a gyereknek nem tökéletes, hanem „elég jó” anyára van szüksége. Mit is jelent ez? Az „elég jó anya” törekszik arra, hogy megértse a csecsemő sírását, kielégítse igényeit. De ez nem sikerül – nem is sikerülhet – mindig. És ez egyáltalán nem baj. A gyereknek ugyanis arra is szüksége van, hogy átélje: a vágyak és igények nem teljesülhetnek mindig maradéktalanul. (Képzeljük el, milyen felnőtt válna abból a gyerekből, akinek minden vágya mindig azonnal teljesül?!) Sok anya a lehetetlent követeli magától, tökéletes, mintaszülő akar lenni. Ez pedig biztos kudarchoz vezet. Tudomásul kell venni: egyetlen asszony sem Atyaúristen (pardon: Anyaúristen)! A gyerek akkor is csodálatosan fejlődik, ha „csak” elég jó anya.