Ki mit csinál, vagy Ki a főnök

Az összeköltözés vagy a házasságkötés után a házimunka az egyik leggyakoribb konfliktus forrás. Ez is egy olyan kérdés, amit a párok nem szoktak előre megbeszélni egymás között.

A hagyományos házasságban egyértelműen a férfié a vezető szerep, ő hozza a döntéseket, a feleség követi őt. Ezekben a kapcsolatokban a háztartás egyértelműen az asszony feladata. Ma is akad néhány jól működő hagyományos házasság, ahol ez a szereposztás mindkét fél igényeinek megfelel. Jóval gyakoribb azonban a partnerszerű házasság, ami a nők számára általában nagyobb megelégedést eredményez, viszont számos problémát vet fel.

Az egyenrangú, partnerszerű házasságban ugyanis hiányoznak a „munkaköri leírások”. Az együttélés szabályai, a házastársak feladatai nincsenek előre meghatározva, ezeket ki kell dolgozni, sőt, az élethelyzet változásainak megfelelően folyamatosan alakítani, módosítani kell.

A két fél különböző mintát látott eredeti családjában. Elég sok olyan család, és elég sok olyan fiatalember van, aki otthonában azt látta, hogy a férfiú a munkából hazatérve kényelembe helyezi magát, felveszi papucsát, kezébe fogja a sörét, és olvassa az újságot vagy nézi a tévét. Ez az idősebb generációban meglehetősen gyakori volt, még akkor is, hogy ha az asszony dolgozott. A lánygyerek általában segített a konyhában, a fiútól legfeljebb azt várták el, hogy tartsa a létrát, amikor apja becsavarja a villanykörtét.

A nők ritkán fogadják el ezt a mintát, még akkor sem tetszi nekik igazán, ha az anyjuktól ezt látták.  Elvben a férfiak is ellenzik, de nagyon könnyen belecsúsznak ebbe a kényelmes szerepbe. Ilyenkor szoktak kialakulni – vagy inkább feléledni – azok a sztereotípiák, hogy vannak jellegzetesen női és jellegzetesen férfimunkák. Férfimunka minden javítás, fúrás, faragás, szerelés, a háztartás viszont egyértelműen az asszony feladata.

Ebből a merev elképzelésből aztán számos probléma adódik még a férfimunkák terén is:

1. Az értelmiségi férfi nem ért a villany- és vízszereléshez. Szíve szerint hozzá se fogna, de az asszony elvárja, mert ezt látta otthon az apjától. Így belevág, de több bajt csinál, mint hasznot. Az asszony lekicsinylő megjegyzéseket tesz: „Még erre se vagy képes? Az apám nem járt egyetemre, mégis mindet megcsinált!” Végül mégis kénytelenek szerelőt hívni, ami jóval többe kerül, mintha a férj nem kontárkodott volna.
2. A férfi ezermester, és tényleg mindent meg tud csinálni, de nincs ideje rá. Mégis úgy gondolja: szóba se jöhet az, hogy mesterembert hívjanak. „Az ember minek adjon pénzt azért, amit maga is meg tud csinálni?” A tető beázik, a csap csöpög, a villanykapcsoló zárlatos, de nem hívunk mesterembert, mert „amint lesz rá időm meg fogom javítani”.

Természetes, hogy ha csak az egyik fél dolgozik, akkor a másikra hárul a háztartás túlnyomó része. Amikor a korábban dolgozó nő otthon marad gyesen, természetes, hogy ő vállalja a nagyobb részét a háztartásnak, hiszen neki van rá jóval több ideje. A gondot az szokta okozni, amikor az asszony a gyesről visszamegy dolgozni, mégsem rendeződnek vissza az otthoni feladatok. Hiszen a férj már megszokta, hogy felesége végzi a háztartási munkákat. Ha nem ülnek le, nem beszélik meg újra a munkamegosztást, akkor nagyon nehéz visszazökkenni még azoknak a pároknak is, akik a párkapcsolat kezdeti időszakában arányosan tudtak megosztozni a feladatokon.

A mai emancipált világban egyre több fiatal pár tartja igazságosnak, ha minden munkán teljesen egyenlően osztoznak meg. Vagyis egyik nap az egyik, másik nap a másik főz. Az egyik héten az egyik, másik héten a másik porszívózik. Első ránézésre jónak, igazságosnak tűnik ez a megoldás, azonban nem szokott jól működni. Gondoljunk csak bele: lehet, hogy a férj csapnivalóan rossz szakács. Egyrészt számára rengeteg időt vesz igénybe a főzés, másrészt nemcsak az idő vész kárba, hanem a legjobb szándékkal összekotyvasztott étel is élvezhetetlen. Ennek semmi értelme, ha a nő szívesen főz.

Ez az egyenlősdi szokott egyébként hatalmi harccá silányulni, amikor a párok – mint a marakodó testvérek – azon vitatkoznak, hogy, hogy ki végzett többet: „én ötször vittem le a szemetet, te csak kétszer, én két adag szennyest mostam ki, te csak egyet, te csak a nappaliban porszívóztál, a hálószobát elfelejtetted”.

Lényeg az, hogy ez az egyenlősdi a házasságban ugyanúgy árt, mint a testvérkapcsolatban. (Ha a testvérek – persze a szülők hatására – nagyon figyelnek arra, hogy mind a ketten pontosan ugyanazt és ugyanannyit kapjanak karácsonyra, húsvétra, születésnapra, abból nem alakul ki jó testvéri kapcsolat). Hogy ha a párok nagyon kínosan vigyáznak arra, hogy mindketten pontosan ugyanannyi házimunkát végezzenek el, az az esetek többségében nem vezet jóra. Állandó hatalmi harc kérdése lehet az is, hogy milyen típusú munkák tartoznak bele a felosztásba: például munkának számít-e, hogy ki viszi a gyereket pingpongozni vagy angolórára.

Na jó, de hogy ha sem a hagyományos szerepfelosztás nem vezet jóra, sem az egyenlősdi, akkor végül is mit csináljunk? Először is nem egyenlően, hanem arányosan érdemes elosztani a feladatokat. Mit értünk azon, hogy arányosan? Súlyos hiba és teljesen felesleges konfliktusforrás azt nézni, hogy kinek a munkája fontosabb, ez nyilvánvalóan nem vezet sehova. De azt igenis vegyük figyelembe, hogy kinek mennyi időt kell eltölteni a munkahelyén, illetve mennyi időt tölt utazással. De az sem lényegtelen, hogy egy bizonyos munka elvégzése valakinek mennyi idejébe kerül.

Mi azt gondoljuk, hogy legcélszerűbb, ha aszerint osztjuk fel a feladatokat, hogy ki miben jó, illetve ki mit szeret csinálni. Általában hisszük, hogy annál harmonikusabb, boldogabb lesz a párkapcsolatunk, sőt az egész az életünk, minél több dolgot tudunk örömelv alapján csinálni. Tehát ha a férfi szívesen főz, akkor vállalja fel, még ha tovább is tart. Ha bármelyik fél utál vásárolni, akkor kíméljük meg ettől. Vagyis aszerint osszuk fel a feladatokat, hogy ki mit csinál a legjobban, illetve a legszívesebben. Lehetőség szerint vegyük le a másik válláról azt, amit nem szeret, ami a nehezére esik. (Sajnos vannak bizonyos feladatok, amiket akkor is el kell végezni, ha egyik fél sem vállalja szívesen. Például az a fránya WC sosem pucolódik ki magától.)

Minden párkapcsolatban érdemes leülni és felosztani a feladatokat. Érdemes aszerint dönteni, hogy ki mit vállal szívesen. De a megállapodás nem szól örök időkre. Egy idő után érdemes újra megbeszélni, hogyan működik, és módosítani, ha szükséges. Ha pedig változik az életünk, változnak a körülmények, akkor egyenesen kötelező az „újratervezés”. Ilyen változás például a gyerek születése, vagy az, amikor az asszony visszamegy a gyesről a munkahelyére, de ilyen változást okoz, ha valamelyikük munkahelyet vált megváltozik a munkarendje, vagy többet kell utaznia. Mindig az a lényeg, hogy a dolgok működjenek, és jól működjenek, és nem az, hogy „Kinek van igaza”. Nagyon sokszor a háztartási munkák elvégzése körüli viták mögött végső soron hatalmi harc bújik meg – amiről gyakran maguk a felek sem tudnak. Miközben arról vitatkoznak, hogy ki vigye le a szemetet, az a fő kérdés hogy „Kinek van Igaza” vagy méginkább az, hogy „Ki a főnök?”