Dajkáljuk vagy szétszedjük az alvóbabát?

A legújabb kutatások fényében úgy tűnik, hogy a nemi hormonok korai a viselkedést is befolyásolják. A magzati korban az agy struktúrájára, működésére ható tesztoszteron határozza meg az alapvetően férfias viselkedési mintákat: az agressziót, a versengést, a dominancia-igényt. A viselkedési mintákat később a társadalmi, nevelési, pszichológiai hatások persze nagymértékben módosíthatják.

A nemek viselkedésére jellemző általános minták igen korán kialakulnak.  A hormonok hatásának bizonyítására az állatvilágból hozhatunk példákat. A tesztoszteron ugyanis nemcsak a nemi működések irányítója, hanem a siker, a teljesítmény, a versenyszellem hormonja is. Az állatvilágban – különösen a csoportosan élő állatoknál – azok a hímek töltik be a domináns szerepet, amelyeknek magas a tesztoszteron szintjük. Majomcsoportokban, és más csoportosan élő állatfajoknál szoros összefüggés mutatható ki a tesztoszteronszint, az agresszió és a csoporthierarchiában elfoglalt „rang” között.

A kutatók egy része elveti a genetikai-hormonális hatások jelentőségét, míg más részük mindenre biológiai magyarázatot keres. Véleményünk szerint az igazság valahol középen van. Az alapvető agyi struktúrák, programok valóban az embrionális korban alakulnak ki, de az ember nemcsak biológiai, hanem társadalmi lény is, és a tanulási folyamatok visszahatnak az agy szerkezetére, programjaira, és módosítják azokat.

A két nem érdeklődése már csecsemőkorban eltérő. A lánybabák már kezdetektől fogva nagyobb érdeklődést mutatnak emberek, arcok iránt, különösen akkor, ha hangot is adnak. A fiúkat jobban érdeklik a tárgyak – különösen akkor, ha mozognak is: hosszan elnézegetik az ágyuk fölé akasztott libegő-mozgó játékokat. Ha egy három-négyéves kislánynak egy síró, alvóbabát ajándékozunk, biztosak lehetünk benne, hogy ölbe veszi, dajkálja, anyáskodik felette. Az ugyanilyen idős korú kisfiú viszont szétszedi, hogy felfedezze, mi van belül, megtudja, hogyan működik.

Persze a szülők, a nevelés, szerepe sem elhanyagolható. Hiszen a felnőttek jóval elnézőbbek a verekedős, agresszív fiúkkal szemben – az apák szinte büszkék, harcos természetű fiúgyermekükre, s ha szidják vagy büntetik is, a kisfiú megérzi a szavak mögött a rejtett büszkeséget. Egy fiús természetű, fára mászó, verekedős kislány, akinek ruhája mindig piszkos és szakadt, általában osztatlan ellenérzést vált ki szüleiből és a többi felnőttből.

Más a kisfiúk és kislányok társaikhoz való viszonya is. Ha egy óvodás csoportba új kislány érkezik, a lányok rendszerint körülveszik, érdeklődnek iránta, bevonják a játékba, és otthon rendszerint mesélnek róla szüleiknek. Az új fiút a régiek közömbösen fogadják, és akkor veszik be a csapatba, ha hasznossá teszi magát. A fiúk és lányok játékai már igen korán különböznek. A fiúknak nagyobb a tér- és mozgásigényük, szeretnek versenyezni, és leginkább azokat a játékokat kedvelik, amelyekben világosan kiderül, ki a győztes és ki a vesztes. A lányok jobban szeretik az együttműködésre épülő játékokat, szívesebben beszélgetnek és hallgatnak másokat. A lányok csoportjában rendszerint nincs szükség vezetőre, hol egyikük, hol másikuk irányítja a játékot. A fiúk között igen korán kialakul egyfajta hierarchia, alá-fölérendeltségi viszonyok uralkodnak, az erősebb, agresszívabb rendszerint kivívja a vezető szerepet. (Gondoljunk csak például Golding: A legyek ura című könyvére.)