Konfliktuskezelés

„Ezt igazán nem gondolhatod komolyan!” … „Na, akkor most elmondom neked, mi az igazság!” … „Leesne az aranygyűrű az ujjadról, ha…” … „Ne legyél már ilyen mimóza, az isten áldjon meg…” Hányszor hagyták el ilyesféle mondatok a szájukat konfliktusok esetén? És hányszor segítettek a konfliktus megoldásában?

Mondják meg őszintén, van még valami ezen kívül az életükben, amit visszatérően használnak, holott tudják, hogy az esetek kevesebb, mint egy százalékában hatásosak?

A jól működő párkapcsolat megőrzésének legfőbb eszköze a konfliktusok kreatív kezelése, megoldása lenne. Azonban számos olyan tévhit, olyan - még ma is elég általánosan elfogadott - téves meggyőződést forog közkézen, ami gátolja, megakadályozza a kreatív konfliktusmegoldást. Lássunk ezek közül néhányat:

"A házastársaknak mindenben egyet kell érteniük, de legalábbis törekedniük kell a teljes egyetértésre."
"Ha valami probléma van a kapcsolatban, akkor abban valamelyikük hibás"
"Ha a házastársak veszekszenek egymással, annak a házasságnak befellegzett"
"A veszekedés azt jelenti, hogy a házastársak utálják egymást."

Mit jelent mindez? Azt hogy a nézeteltérés, az érdekütközés, a konfliktus rossz dolog, abban valaki okvetlenül "hibás". A vitát, a veszekedést tehát feltétlenül, mindenáron kerülni kell. Ha mégis kirobban, akkor azt kell eldönteni, hogy kinek van „igaza”, illetve ki a „hibás”. Ezek az általánosan elterjedt téves elképzelések pedig meggátolják a kapcsolat fejlődését, megakadályozzák a kreatív konfliktusmegoldást.

Ha az érdekek ütköznek, konfliktusról van szó. Többször hangsúlyoztuk, a konfliktus önmagában nem rossz, kerülendő dolog. Érdekütközések minden kapcsolatban időről időre előfordulnak. Az emberek nagy része – a fent említett tévhitek miatt – mégis takargatja, szőnyeg alá söpri a konfliktusokat. Pedig így nő a hiányérzet, a düh, a sértettség érzése, s ha kirobban a konfliktus, már annyi minden rakódott rá, hogy sokkal nehezebb kezelni.

Miért félünk mégis a konfliktusoktól? Miért nem merünk szembenézni velük? Attól félünk, hogy sérül a kapcsolat, hogy elveszítjük önuralmunkat, és főként attól félünk, hogy veszítünk. Mert a konfliktust hatalmi harcként éljük meg, amelyben az egyik fél feltétlenül nyer, a másik pedig veszít. A hatalmi harcban pedig nyerni sem fenékig tejfel. Hiszen a vesztes partner nehezteléssel, sértődöttséggel válaszol, s ha teheti, visszavág. S ha nem teheti – akkor is sérül a kapcsolat. Pedig a konfliktusmegoldásnak van vereségmentes módszere is. Mindössze annyi kell hozzá, hogy mindkét fél őszintén elfogadja a másik érdekeit, igényeit, szükségleteit, anélkül hogy feladná a sajátjait. És képes legyen őszintén, hátsó szándékok, hátsó gondolatok nélkül képviselni azt. Ezután már csak le kell ülni, és közösen megtalálni azt a megoldást, ami mindkét félnek a leginkább megfelel.

Ha a konfliktusmegoldás során felváltva használjuk az énközlés és a megértő odafigyelés módszereit, akkor nem fajul el a vita, nem válik veszekedéssé, kölcsönös vádaskodássá.

Igen fontos, hogy kerüljük a te-közléseket, és a közléssorompókat.

A közléssorompók olyan megnyilvánulások, amelyek hallatán a másiknak elmegy a kedve attól, hogy szabadon elmondja értéseit, problémáit. Sajnos a viták és főleg a konfliktusmegoldás során akaratlanul is sokszor élünk velük. Bagatellizáljuk, leértékeljük a másik problémáját („ugyan már…”). Megmondjuk a másiknak, mit kellene éreznie, gondolnia („Ezt igazán nem gondolhatod komolyan!”). Megpróbáljuk meggyőzni arról, hogy nincs igaza („Hadd bizonyítsam be, hogy… „ „Na akkor most elmondom neked, mi az igazság!”). Utasítunk, parancsokat osztogatunk („De most aztán rögtön...”). Ítélkezünk, kritizálunk („Olyan lusta, olyan tapintatlan vagy!”). Vádaskodunk, („mert te mindig…, mert te soha…”). Fenyegetődzünk („Ha nem hagyod abba…”), gúnyolódunk („leesne az aranygyűrű az ujjadról, ha…” „Ne legyél már ilyen mimóza…”). A közléssorompók megakadályozzák az eredményes konfliktusmegoldást, mivel azt jelzik, hogy nem akarjuk megérteni, nem vesszük komolyan a másik problémáját, érdekét, szükségleteit.

Ha azonban kölcsönösen elköteleződünk a konfliktus erőszak- és vereségmentes megoldása mellett, akkor biztosan fogunk találni olyan megoldást, ami mindkettőnknek megfelel.

Lehet, hogy a megoldás nem lesz „tökéletes” – legyen csak „elég jó”! Gyakran előfordul, hogy kompromisszumra van szükség. Sok ember szótárában a kompromisszum egyenlő a megalkuvással. A kompromisszum valóban engedmény – de nyereség fejében. Sőt: kölcsönös engedmények, kölcsönös nyereség fejében. Így van ez az üzleti életben és az emberi kapcsolatokban is egy jól működő párkapcsolatban pedig egyszerűen nélkülözhetetlen.

A módszer akkor működik, ha érdekek, szükségletek ütköznek egymással. Más a helyzet értékek ütközése esetén. Ilyen érték például a világnézet, a vallás, politikai nézetek, vagy az ízlés, akár a művészetekben akár az öltözködésben. Nem valódi érdekek, szükségletek ütköznek. Bizony tudomásul kell venni, hogy mindenkinek joga van saját értékei meggyőződései szerint élni, gondolkozni. Legjobb, amit tehetünk, ha megtanulunk együtt élni ezekkel a különbségekkel. Ha nem tartjuk saját világnézetünket az egyedül üdvözítőnek, sem ízlésünket csalhatatlannak.

Egy tartós, jól működő párkapcsolatban, házasságban nagyon fontos, hogy alapvető értékeink azonosak, vagy legalábbis hasonlóak legyenek. Nehezen elképzelhető például, hogy egy mélyen vallásos ember tartósan együtt tudjon élni egy meggyőződéses ateistával. (Ez csak akkor lehetséges, ha erről a témáról sosem beszélnek – ami egyfajta tabu a kapcsolatban.)

Ez azonban nem jelenti azt, hogy mindenben egyet kell értenünk. Sok területen lehet különböző az ízlésünk. Ilyenkor nagyon lényeges, hogy ne akarjuk rákényszeríteni a sajátunkat partnerünkre. Semmi értelme például, hogy botfülű házastársunkat magunkkal cipeljük az Operába. Neki csak szenvedés lenne, és mi se szórakoznánk elég jól sóhajtásait vagy horkolását hallgatva. De az is éppen ilyen fontos, hogy elfogadjuk partnerünk ízlését, ne tegyünk rá bántó, sértő megjegyzéseket. („Már megint ezt a kornyikálást hallgatod?” „Csak az agresszív bunkók nézik meg az ilyen erőszakos akciófilmeket”. „Elmúltál már 20 éves, nem gondolod, hogy már kinőttél ebből a nyálas romantikából?”)

Ha változtatni akarunk, csak önmagunkon változtathatunk. És higgyék el, néha érdemes. Érdemes nyitottnak lenni, megnézni egy filmet, egy sportközvetítést, meghallgatni egy zenét, megkóstolni egy ételt a másik kedvéért. Képzeljék el: nincs kizárva, hogy tetszeni/ízleni fog. Ízlésünk nincs egyszer s mindenkorra lezárva. (Pl. alig van olyan gyerek aki szereti a spenótot – és alig van olyan felnőtt, aki nem. Valamikor – ki tudja, mikor és miért – megszeretjük.) Velünk például többször előfordult, hogy serdülő gyermekeink hatására megszerettünk olyan zenét, filmet, humoros műfajt, ami eredetileg egyáltalán nem tetszett. Olyan ez, mintha egy új ablak nyílna ki a világra.

A másik ember szemléletét, meggyőződését nincs módunk megváltoztatni. Minél inkább tiszteletben tartjuk a másikat, jogát saját értékeire, saját döntéseire, annál valószínűbb, hogy ő is elfogadja a miénket. Az erőszak, a lesajnálás viszont bizonyosan megrontja a kapcsolatot.