A féltékenység lelki eredete általában a gyerekkorban gyökeredzik, alapja a bizonytalanság vagy a bizalmatlanság.
Ha bizonytalan vagyok a saját értékeimben, akkor azt sem hiszem el, hogy éppen engem szerethet a másik. A bizalmatlan ember pedig általában a múltjában szerzett lelki sebet, ezért arra a meggyőződésre jutott, hogy őt szükségszerűen el kell hagyni. A legszomorúbb az, hogy a folyamat általában önbeteljesítő jóslattá válik. A legtöbb esetben a féltékeny fél addig szívja az általában ártatlan partner vérét a megcsalás vádjával, hogy a másik előbb-utóbb ráun, és tényleg lelép valakivel. Ilyenkor a betegesen féltékeny személy persze biztos benne, hogy kezdettől "igaza volt", ő bezzeg megmondta, előre "látta."
A kórosan féltékeny emberek csupán elvétve fordulnak szakemberhez. Elvileg lehet rajtuk segíteni, de szinte soha nem ismerik be, hogy baj van velük. A féltékeny ember ugyanis mindig ragaszkodik ahhoz, hogy "igaza van."
A féltékenység tökéletes irracionalitását Shakespeare fogalmazta meg a legtökéletesebben. Othello – szó szerint – halálos féltékenysége először lelki nyugalmát öli meg, azután a szerelmet, amit felesége iránt érez, végül pedig Desdemonát magát. A legnagyobb baj az, hogy a zöldszemű szörny ma éppoly aktív, mint Shakespeare korában. A családon belüli erőszak – ami néha bizony halállal végződik – az esetek jelentős részében bizony szerelemféltésből fakad.